Édesvizi halak

 

Kárász

Kárász (Carassius carassius). Nem növekedik olyan nagy-ra, mint a ponty; meglehetősen magas hátú. Könnyen megkülönböztethetjük a pontytól, mert a szája körül nincsenek tapogató bajuszszálai, nagy hátúszója hátul dom-ború élű. Anglia vizeiben mesterségesen telepítették. A kárát;z igazán az állovizekben érzi jól magát, de megtalál-ható a lassú folyású, oxigénben szegény vizekben is. Még a pontynál is igénytelenebb. Ívása a nyári hónapokra esik, a közönséges ponttyal kereszteződik.

 

 

 

 

 

  Amúr

 Egyéb nevei: amuri kele, fehér amur(hal), fű(evő) hal, fűponty, zöldponty. Az amur rendkívül izmos, torpedó formájú hal, feje testéhez képest viszonylag kicsi. Szája félig alsó állású, ajkai jellegzetesen megvastagodtak. Nagy szemei a fejen viszonylag alacsonyan ülnek. Úszói nem nagyok, a hát- és a farok alatti úszóban egyaránt három kemény sugarat találunk. Pikkelyei nagyok és kemények, számuk 42-45 az oldalvonal mentén. Az oldalvonal fölött 6-7, alatta 5 pikkelysor található. Mivel a pikkelyek sötéten szegélyezettek, még nagyobbnak tűnnek. Háta zöldesbarna, oldalai aranyos csillogásúak, a has piszkossárga. A mellúszók vörhenyesek, a többi úszó sötétszürke. A tejesek mellúszói tavasszal a test felőli oldalon érdes tapintásúak.
 

  

Compó

 Compó (Tincs tincs). E faj inkább a nyári hónapok-ban élénk; azonban ilyenkor se nagyon kerül sze-münk elé,
hiszen a fenék, az iszap közelében tartóz-kodik, ritkán
jön a felszíni rétegekbe. Európa kö-zépső és déli tájain szinte mindenütt honos, Magyarországon is gyakori. Angliában is él, Skandiná-via területéről, valamint Észak-Skóciából azonban hiányzik.A kisebb-nagyobb tavak, lassú folyású folyók, holtágak hala; a termékeny, gazdag élővilágot rejtő,
növényekkel benőtt vizekben érzi igazán jól magát. Magyarországon viszonylag gyorsan fejlődik a Ve-lencei-tóban vagy a Soroksári-Dunában; ahol lágy iszap borítja
a víz fenekét, s benne nyüzsögnek a ro-varlárvák, férgek. A pontynál jobban tűri az ala-csony oxigénszintet, az erősen iszapos vízben is megél. Egyes megfigyelések
szerint a kissé sós, szi-kes vagy félsós vizeket is tűri. A vízből kiemelve is hosszú ideig életben marad, kicsiny edényben is szállítható. Idegen vizekben való megtelepítése te-hát nem okozott nehézséget.A compó könnyen felismerhető, erősen különbö-zik
a többi pontyfélétől. Hátának sötét olajzöldje a test oldalán aranyszínre halványodik,
hasa narancs-sárga. Testét dús nyálkaréteg borítja; ezernyi pikke-lye oly apró, hogy határuk elmosódik, így a compó pikkelytelennek tűnik. Vöröses szeme kicsiny,
egye-sek szerint disznószerű. Szájának szegletein egy-egy bajusz van. A compó úszói igen jellegzetesek: na-gyok, erőteljesek és kerekítettek. E faj hímje és nős-ténye
szemmel láthatóan különbözik. A hím hal-úszójának elülső sugarai megvastagodottak, hal-úszója nagyobb, mint a nőstényé.A téli fagyok beköszöntével a compó szinte
eltű-nik a vizekből. Beássa magát a fenék iszapjába, s a „téli álomhoz" hasonló állapotban tölti a telet. Kora tavasszal, ha napos és enyhe az idő, alkalmi kirán-dulásokat tesz, ilyenkor azonban ritkán akad horog-ra. Csak májusban élénkül
fel igazán, ilyenkor ki-sebb rajokban indul iszapban turkálva táplálékot keresni.A compó ívása - az időjárástól függően - június-tól júliusig tarthat. A nősténynek
sok ikrája van. A ragadós ikra rátapad a vízinövényekre, majd megle-hetősen gyorsan kel ki belőle a halivadék. A compó-ivadékok hamarosan népes rajokba verődve járnak moszatokból, parányi planktoni állatkákból álló táplálékuk után. A kifejlett compó sok gerinctelen víziállatot, iszapban élő rovarlárvát fogyaszt, de kü-lönös előszeretettel keresi a kisebb kagylókat és vízi-csigákat. E faj lassú növésű, de hosszú életű.Számos legenda - vagy inkább babona - szerint a compó nyálkája gyógyító hatású. Régi
angol horgászkönyvekben azt olvashatjuk, hogy a compó a halak, így pl. a csuka orvosa! A régi görög és római szerzők szerint is a compó nyálkája - orvosság.A compónak aranyszínű változata is van, melyet kerti dísztavakban tartanak. A múlt század végén - feltehetően Németországból - az angliai kertekben is megjelent. E hal pikkelyei aranyszínűek, a hal tes-tét szabálytalanul elhelyezkedő barna foltok tarkít-ják. Mivel a többi kárászhoz hasonlóan szinte mindig a víz fenekének közelében
tartózkodik, e változat nem lett különösebben népszerű.

  

Csuka

 

 

 

 

 

Csuka (Esox /ucius). A csuka egyrészt ügyes, falánk ragadozó, másrészt káros is, hiszen sok halat pusztít. A természetbúvárok azonban tudják, hogy a csuka az édesvízi halállomány egészségőre, ugyanis elsősorban a beteg, sérült halakat kapja el. Így azután, ha a tóban vagy folyóban elég csuka van, akkor nincs túlszaporulat, nem fertőzik az állományt a beteg halak. A csuka csak a nagyobbacska kishalakat kapja el. Így azután nem okoz akkora kárt, mint a pisztráng, mely tömege-sen falja fel más halfajok ikráját, halivadékát. Az euró-pai vizekben csak egyetlen csukafaj él, amely közeli rokona az Ázsia és Amerika területén élő csukafajoknak.Tápláléklánc az édesvízben kandicsrák ~ A soka rejtőzését terepszíne' segíti. A csuka szinte mozdulatlanul les a kiszemelt prédára. Páros úszói gyengék, de ezek amúgy is csak kormány-zásra valók; torpedó alakú teste, izmos törzse és fark-úszója vall erőre. A fej - a törzshöz viszonyítva - nagy, az alsó állka-pocs megnyúltabb, mint a felső. A csuka állkapcsában sok fog ül; ezek közül a nagyok a zsákmány megraga-dására valók. A felső állkapocsban, de főként a száj-padláson sűrűn ülő, apró fogakkal tartja fogva a zsákmányolt halat, hegyük hátrafelé áll, így a csuka szájából  csak a

 gyomra felé vezet az út.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dévérkeszeg Dévérkeszeg (Abramis brama). E faj egész Európá-ban megtalálható, Magyarországon is gyakori. Az állóvizeket kedveli, de a síkságokon hömpölygő las-sú folyású vizekben is megtalálható; itt azonban in-kább a holtágakban él. Társaságkedvelő hal, több-nyire csapatosan legelészik a mederfenék növényzete között. A dévérkeszegraj állandó mozgásban van,lassan haladva szedegetik táplálékukat. Mivel a növény között turkálnak, jelenlétüket elárulják a felfelé szálló levegőbuborékok, a felkavart iszap. A fiatal dévérkeszeg nagyon hasonlít az ezüstös balínra. Mindkét faj fiatalja ezüstös, meglehetősen jellegtelen. A fejlettebb, mintegy fél kilogramm súlyú dévérkeszeg azonban sötétebb lesz, kissé felmagasodó háta bronzszínű, haloldala világos. Az ivarérett halak kimondottan magas hátú-ak, hátoldaluk közvetlenül a fej mögött kezd púpo-sodni, s csak a hátúszó vége táján kezd lejteni a fa-rokúszó felé. A farokúszó erősen villás, az alfelúszó hosszú, pereme beöblösödő. A dévérkeszeg májusban ívik, ilyenkor sekély vizű hínárost keres fel. Násza a sötétedés utáni órákban kezdődik; nagy a csapkodás, fröcskölés, fickándozás. A peték ragadósak, többnyire a növényzetre tapadnak. Az ivadék mintegy 14 nap múlva úszik ki. Egy ideig a növényekre kapaszkodnak, majd plank-tonállatkákra vadásznak. Ha elegendő táplálékot ta-lálnak, s meleg a víz, akkor a fiatalok gyorsan fejlődnek. A kifejlett példányok tekintélyes méretűek és súlyúak, így horgászati jelentőségük is halászati.

 Harcsa

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lesőharcsa (Silurus glanis). Európa területén szinte mindenütt megtalálható, Magyarországon is gyako-ri faj. Angliába betelepítették, nem őshonos. Az iszapos fenekű tavak, lassú folyású folyók hala, 2 m hosszúra is megnő. Háta fekete vagy sötét bronzszínű. Hatalmas bajuszai jellegzetesek; hat bajusza kö-zül a két hosszabb túlnyúlik a mellúszón. A harcsa éjszakai ragadozó; halakat, békát és ebihalat, alkalomadtán kis víziemlősöket is elnyel. Szálka nélküli, de kissé zsíros húsát sokra becsülik.

 

 

 Pontyok

 

 

 

Ponty (Cvprinus carpio). Hazánkban a legfontosabb és leg-ismertebb hal; a pontyfélék közül ez a legnagyobbra növő faj. Nyugat-Európa jelentős részébe mesterségesen telepítették; húsa az ünnepi lakomák és a böjtös ételek nélkülözhetetlen kelléke. Angliában - az irodalmi adatok szerint - a 13. században már horgászták. A ponty igazi hazája a Távol-Kelet, már sok évszázada szaporítják.Csak a fiatalja verődik rajokba. Az idősebb példányok - különösen a nagyobbak -- magányosan járnak. A ponty a dús növényzetű, lassú folyású folyókat, de talán még inkább a kisebb-nagyobb tavakat kedveli. Igen jól tűri az alacsony oxigénszintet, így azután jól megvan a kisebb tavakban, de még az öntözést szolgáló csatornákban is. Kü-lönösen jól érzi magát ott, ahol iszapos a mederfenék, mi-vel szívesen turkál a rovarlárvákból, férgekből álló tápláléka után. A gazdag élővilágot rejtő, gyorsan felmelegedő vizekben hamar méretesre fejlődik. Európa északabbi országaiban előszeretettel húzódnak az erőművek által kibocsátott meleg vízhez.A ponty eredeti, vadon élő formája, a vadponty megle-hetősen alacsony hátú, ezért nyurga ponty"-nak is nevezik. Testét beborítják a pikkelyek. A pontyot a tógazdaságokban mesterségesen szaporítják, amihez mindig a megfelelő példányokat válogatják ki. A nemesített ponty magasabb hátú, így több a hús rajta. Másrészt kevesebb a pikkelye, olykor csak a hátvonal hosszában sorakoznak. A meglévő pikkelyek nagyok, ezért az ilyet tükörpontynak nevezik. A bőrpontynak nevezett változatnak egyál-talán nincs pikkelye. Halas vizeinkbe mesterségesenszaporított fiatal pontyokat helyeznek ki, akadnak a horgászok horgára. A ponty felső hát, bajusznak nevezett húsos nyúlványa van.  Bajusz  a porcos-ruganyos száj sarkán helyezkedik el.A pontyok június meleg napjain ívnak a sekély, hínáros vizekben. A nőstény igen sok ikrát hullat. Az ivadék egy hét után kel ki, nem sokkal ezután megkezdi a kerekes-férgek, alsórendű rákok után való vadászatot. Gyorsan növekednek, őszre az egynyaras példányok elérik a l0 cm-es hosszúságot. A 3-5 esztendős példányok már ivar-érettek, 20 esztendőt vagy még többet is megérhetnek.

Fogassüllő

Fogassüllő (Lucioperca lucioperca).
E faj inkább Európa keleti tájain honos; itt, valamint Észak-Amerikában köze-li rokon fajai is élnek; húsuk igen ízletes, így a legértéke-sebb halak közé tartoznak. A süllő Angliában eredetileg csak néhány folyóvízben élt, manapság azonban már szá-mos vízbe betelepítették. Különösen jó élőhelyének bizonyult a kelet-angliai lápvidék, melynek csatorna- hálózatában azonban nagy pusztítást végez a kis halak között. A fogassüllő e tájon igazán otthon érzi magát, mivel jól tűri az iszapos vizet. Itt valósággal átvette a csuka szerepét, most már ő tartja kordában a halszaporulatot. E tájakon a csuka már nem gyéríti a halállományt, a két nevezetes ragadozó ritkán él azonos élőhelyen; ugyanis a csuka inkább a tisztább, illetve iszapmentesebb vizeket kedveli.A fogassüllő ezüstöszölden csillogó hal, pikkelyei aprók. Úszói nagyok, farokúszója részarányosan osztott. A hátúszó két részből áll; az elülső hátúszót erős tüskék merevítik, a mögötte lévőt jórészt lágy sugarak feszítik; csak az elülső részén
találunk két tüskét. Az alfelúszó is hason-ló; néhány tüske után lágy sugarak
következnek. A hát-úszókon és a farokúszókon foltok láthatók. A fogassüllő fogai erősek és hegyesek; amint azt képünkön is láthatjuk, a száj elülső részén lévők hosszúak és enyhén görbültek, visszahajlók.A fogassüllő áprilisban ívik; násza akkor kezdődik, ha a víz hőmérséklete eléri a 12-13 °C-ot. Az ikra a gyökerek közé vagy a kavicsos talajra hullik. A fogassüllő ragadozó, csak élő halakat fogyaszt. Ivadéka főként alsórendű rákocskákra vadászgat, később, ahogy növekszik, már jórészt csak halakat zsákmányol.